2014.03.11.

Szerettem-e már úgy valakit, mint téged az elmúlt két és fél évben? Nem hiszem. Egyértelmű, hogy voltak néha olyan pillanatok, amikor nem igazán voltam oda érted, sőt.. meg tudtalak volna fojtani egy kanál vízben. Mostanában inkább az volt jellemző, hogy nem foglalkoztam veled. Nem gondoltam rád, és ilyenek. Ez ment. Egészen jó ment szombatig. Akkor aztán felszínre hoztad belőlem a mélyre zárt érzéseket, az elfojtott gondolatokat, a régi emlékeket, mindent. És az, hogy még most is ilyen hatással vagy rám, csak azt jelenti, hogy mindvégig szerettelek, és még most is.
Azt hiszed, hogy fájdalmat okoztál nekem szombat éjjel, pedig nem.. épp az, hogy nekem még soha senki nem mondott olyat, hogy szeret engem. Főleg nem úgy, hogy hallottam a hangján, hogy elcsuklóban van, és talán tényleg sajnálja, hogy az a 100 km közöttünk van. Akkor nagyon örültem, hogy ezt mondtad. Aztán az este későbbi szakaszában még azt is mondtad, hogy miattam még ezt a távkapcsolatot is bevállalnád, mert annyira odáig vagy értem.
Aztán mi lett ebből? Nagybetűs SEMMI. Komolyan nem tudom, hogy azért mondtad-e, mert a cél szentesíti az eszközt, megkapod, amit szeretnél, a többi már nem zavar, vagy, mert tényleg így gondolod. Azt tudom, hogy így most, a normál napokban nem tudod, hogy mit is érzel (vagy tudod, de nem akarod elmondani nekem, vagy magadnak sem akarod bevallani…).
Találhatnék sokkal jobbat, szebbet tőled, de azt azért tudnod kell, hogy így két és fél év után sem kellene más, csak te, és az csak egy szavadba kerülne. Mondom mindezt annak ellenére, hogy elég sokan próbáltak lebeszélni rólad. Kiszolgáltatom magam, ha most (megint) azt mondom, hogy a te kezedben lenne a döntés..