Ennyi jár (?)

Légy kedves valakivel!
Jó esetben nem viszonozza. Rosszabb esetben csalódást okoz.
Hányszor megtanulhattam volna már, hogy senkitől nem szabad várni semmit.. 😏
Már azon kell meglepődni, ha a kedvességet kedvességgel viszonozzák.
Vigyáztam rád, amikor alig tudtál magadról. Vigyáztam rád, mikor alig bírtál mozogni. Melletted voltam, amikor melletted kellett. Aggódtam érted, mikor napokig semmit nem tudtam rólad... Már az angyaloddá is előléptettek.
Nem azt bánom, hogy ezt mind megtettem, hanem azt, hogy te ezt vagy nem látod, vagy nem akarod viszonozni nekem.
Persze, nem azt akarom, hogy most minden gondolatom lesd, de hogy ennyire közömbös legyél velem, azt túlzásnak érzem.

Okés, hogy titkos a kapcsolat, na de ennyire? Bassza meg, ha ezt tudom, akk inkább csak a barátod maradok. Többet ért az a kapcsolat, amikor még kerestél, talán hiányoztam is neked.

Érdekes voltam neked? Lehet. Meg akartál kapni? Valószínű. Megkaptál? Meg.
És én? Én elvesztettelek. Amikor még nem ismertelek, vagy ismertelek, de nem voltunk jóban, nem zavart, hogy lelépsz köszönés nélkül. Most zavar. Lehet, nekem vannak túl nagy igényeim? Ez nagynak számít? Nemá'.

Most már, ha egyetlenné tettél, muszáj törődnöd velem

Egyetlen

Néha magam sem értem, hogy miért foglalkozom veled. Egyszer annyira hűvös, meg távoli vagy nekem, máskor meg megcsillantod a reményt, hogy van értelme időt szánni rád.

Ez a tegnapi nap az égiek játéka volt velem, velünk. Teljesen tükrözte mindkét végletet, amit az előbb írtam. Elbeszéltünk egymás mellett, aztán mégis sikerült összehozni egy (viszonylag) jó találkozót. Nem tudom azt sem, hogy azért találkoztál velem, mert "kierőszakoltam", vagy mert tényleg jól érzed magad velem.

Csodás szemeid vannak. Elvesztem bennük. Sokszor.

Sokan kérdezték az este folyamán, hogy a barátnőd vagyok-e, de mindig csak azt mondhattam, hogy nem. Őriztelek, vigyáztam rád. De csak a barátom vagy. Olyan barátom, akivel sosem hittem volna, hogy ennyire jóban leszek.

Meglepődtél, mikor mondtam neked, hogy ma nem is terveztem nálad aludni. Miért? Mondjuk én is meglepődtem, amikor mondtad, hogy nem is egy irányba megyünk.
Szeretem a gondolkodásmódodat, azt, hogy nem érezteted velem, hogy mennyivel fiatalabb vagyok, ahogy figyelsz rám.

Ugyanakkor önző módon utálom, ha nem foglalkozol velem. Ha nem írsz, nem kérdezel, nem vagy elérhető, lepattintasz, vagy csak egyszerűen "nincs kedved hozzám". Olyankor elfog az érzés, hogy miért epekedek utánad? Miért kellene neked egy nálad 11 évvel fiatalabb? Miért kellenék neked pont én?!

Messze vagyok attól, hogy szerelmesnek mondhassam magam, de egyetlen lettél nekem. Megszelidítettél, és nem tudom függetleníteni kellőképpen magam tőled. Őszintén szólva nem is akarom. Egyetlen lettél.

Rég láttalak

Régen láttalak. Régen hallottam felőled. Jól vagy, minden rendben veled? Mivel töltöd az időd? Érdekelne minden apró részlet.

Unalmas perceim azzal telnek, hogy várok, s figyellek, mikor érsz a közelbe. Szörnyű ez a bizonytalanság, nem tudom, mikor beszélhetek újra veled, vagy mikor látlak legközelebb.

Nos, igen. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez alatt a 2-3 hét alatt teljesen rád függtem. Még akkor is, ha Te ebből nem sok mindent veszel észre, mert ha egy társaságban vagyunk, hűvös vagyok veled.
(Viszont- talán nem is emlékszel rá, nem is érezted- amikor veled aludtam, egész éjjel csak simogattalak. Ott, ahol éppen hozzám értél. Ez az egyik -cukibb, és vállalhatóbb- oka, amiért nem aludtam 1 óránál többet azt is részletekben)
Közben meg alig várom, hogy rám nézz, hozzám szólj, tudjak Rólad akármit.

Nagyon ügyesen csinálod, ahogy magadba bolondítasz:
- olyan élményeket adsz, amik azelőtt nem voltak
- bókolsz
- elrebeged, hogy szeretsz velem beszélni, és örülsz, ha látsz (iiiigen. ennyire ingerszegény vagyok, hogy ennek is örülni tudok)
- eltűnsz napokra (amit egyébként gyűlölök, de mégis hatásos eszköz)


Nem tetszik ez a helyzet.

Megmondom őszintén, félek. Volt már ilyen, hogy a "lovag" eltűnt néhány napra, aztán már csak annyira jelentkezett, hogy hagyjam őt békén. Kísértetiesen hasonlít a helyzet, és emiatt rettegek, nehogy megint megessen az ilyen.

A zárkózott, és az ismerkedés 1. rész

Tudnánk jobb párosítást elképzelni, mint egy új társaság és egy zárkózott személy? Szerintem nem.

Habár a múltkor sikerült megállapítanom, hogy nem tartozom az introvertáltak közé, mégis közelebb állok hozzájuk, mint a "normális" emberekhez:
ha egy új társaságba bekerülök, ugyanolyan csendes szemlélődéssel kezdem, mint a legtöbben, azonban nálam ez tovább tart. Órákig el tudom játszani a csendes szemlélő szerepét anélkül, hogy bárkihez is hozzászólnék. Ha kérdeznek, válaszolok, de visszakérdezni már cikinek érzem (hiába tudom, hogy nem az), vagy csak egyszerűen elfelejtem.

Az utóbbi időben volt "szerencsém" új társaságba keveredni többször is. Elsőre igen mély vizet kaptam, nem is nagyon tudtam mit kezdeni magammal a kb 10-15 új arc között. 1-2 olyan volt, akit ismertem, velük nagyon jól elcseverésztem, de senki nem jött oda hozzám, és én sem mentem oda senki ismeretlenhez. Túl mély volt az a víz egy úszni tanulónak.
Legutóbb már ez az ismeretlen 10-15 fő lecsökkent 3-4 re. Szerencse, hogy volt ott olyan, akit ismertem, mert úgy még kínosabb lett volna ez az egész szituáció. Aztán szokásos csendes megfigyelés, zavart mosoly végig, ha kérdeztek, válaszoltam, és ami a legmeglepőbb volt számomra, hogy most képes voltam vissza is kérdezni. Éreztem, hogy nem (feltétlenül) kényszeresen nyitnak felém, és tényleg érdeklődnek. Így már nem is éreztem magam annyira idegennek, és kellemetlennek a társaságban. Ha nyitnak felém, akkor van kibe "kapaszkodni", kihez hozzászólni utána, és különösen tetszett, hogy mindenki nyitott volt. Így a közös társalgásokba is könnyebben belefolytam, végül a kezdeti nehézségek után már egyre jobban éreztem magam. Persze hamar látták, hogy furán érzem magam, és hogy könnyen zavarba is jövök, és ezt ki is használták rendesen, de még ez is jól esett.


Következtetés & néhány jó tanács:
* Ha zárkózott vagy, meg se próbálj egyszerre 10 emberrel ismerkedni.
* Legjobb, ha először csak valakit, ismersz: vele elkezdesz egy külön témáról beszélgetni, akkor tudni fogják, hogy nem vagy szerencsétlen, csak zárkózott. Amint a többiek is elkezdenek bekapcsolódni, úgy máris könnyebb lesz az egész helyzet.
* Amikor valaki kérdezi: eljössz-e velem mosdóba/cigizni/levegőre... IGEN-t kell mondani. Ha nem is cigizel/ nincs dolgod a mosdóban akkor is, mert így egy emberrel sokkal könnyebben megy az ismerkedés. Vedd nyitásnak, ha hívnak. Innen már könnyebb a helyzet, mert ha nem is kérdezünk semmit, ő fog. Végére egész jó kis beszélgetés is kialakulhat belőle, és máris van még egy ember, akibe "kapaszkodhatsz", hogy ne érezd magad egyedül a társaságon belül is.

És ami a legfontosabb: BÁTORSÁG

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - A közösségi média és én

Úgy érzem, itt az ideje végre egy VKP-posztnak, ugyanis az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam ezt a kedves kis kezdeményezést.

Újjáépülésem szempontjából is aktuális ez a mostani téma, hiszen nem mindig tesz jót az önbizalomnak mások boldog életének a kukkolása. 3 helyen vagyok fent, persze a Facebook az egyik, a Twitter, és Instagram.

Kezdem az Instagrammal, mert az csak telefonos alkalmazásban van letöltve (tudom, kb gépről is ugyanannyi lenne bepötyögni az url címet, meg bejelentkezni, de ez valahogy mégsem vált mindennapi életem szerves részévé). Vannak ugyan feltöltött képeim, de én nem szeretem fotózni se magamat, se azt, amit éppen eszek, vagy iszok. Számomra az ilyen képek vagy óriási szociális életről tanúskodnak, vagy arról, hogy az illetőnek feltűnési viszketegsége van, és miinden létező dolgot megoszt (hiszen tudjuk, ami nincs fent facebookon, vagy instagramon, az meg sem történt) Nálam az Insta használata kimerül a kukkolásban.

Twitterre azért regisztráltam, hogy könnyebben nyomon tudjam követni a Diósgyőr meccseinek online szöveges közvetítését. Meg persze regisztrációval kiélhetem a felfelé mutató ujj-nyomkodási hajlamaimat. Régebben osztogattam meg dolgokat ott is, de szerintem kinőttem én már ebből, hogy minden szart megosszak magamról.

Végül eljutottunk ahhoz a témához, ami miatt nagyon haragszom magamra és a mai világra. Ez pedig a Facebook. Néha megosztok vicces tudományos képeket, vagy sporttal kapcsolatos eseményeket, képeket, bejelentkezéseket, de semmi egyéb. Az egyetlen dolog, ami miatt egész álló nap fent vagyok, hogy akinek kellek, el tudjon érni. Annyira jó lenne függetleníteni magunkat ettől a személytelen kommunikációs formától, és konkurencia is akad bőven, de lássuk be... leghamarabb messengeren (=facebook chat) tudjuk elérni azt, akitől akarunk valamit.
És ez az a dolog, ami miatt az emberek többsége képes egész nap a gépe előtt ülni, vagy a telefonját nyomkodni, hogy állandóan rendelkezésre tudjon állni. Sokszor elgondolkodom, hogy mi lenne velem a 20-25 évvel ezelőtti világban, amikor nem volt ez, hogy egész nap a laptop előtt ültek az emberek. Nem volt az, hogy minden nap 10-15 órákat cseteltek a barátjukkal, barátnőjükkel, otthoniakkal... Mivel foglalnám le magam, ha nem lenne ilyen lehetőség? Mit kezdenék akkor magammal? Valószínűleg feltalálnám magam, egy jó könyvvel, vagy valami mással, de akkor is.. ez annyira elképzelhetetlen.

A közösségi média megjelenésével óriási információáradatba is kerülünk. Nagyon nehéz leszűrni, hogy milyen hír, vagy javaslat igaz, és ez a sok buta embernek bizony nem tesz jót. "Kedvencem" (csak, hogy szakmánál maradjak), a tiszafa-teás cikk volt, miszerint jó a köhögésre. Hajánál fogva húznám végig Debrecen és Miskolc között azt, aki ezt a cikket leírta, és ezzel óriási tévhitbe ringatott embereket. Ez csak egy példa, de mennyi ilyen hír kering az interneten, amit csak egy mozdulatba kerül megosztani ismerőseinkkel.
A mai fiatalok igényeire sem feltétlenül van jó hatással ez a helyzet. Annyira találók az olyan képek, amiken leírják, hogy a '90-es évek első felében született gyerekeknek milyen igényeik voltak, és a maiaknak milyenek vannak. Ezáltal, hogy mindenki mindent megoszt (pl a gazdag család gyereke a legújabb telefonokat kapja, vagy hangszórókat, vagy cipőket...) vannak olyanok, akiknek az önbizalmát ez bántja. Úgy állnak a dolgokhoz ezután, hogy "Persze... XY mindent megkap, de semmivel sem jobb tanuló, mint én, akkor én minek tegyem oda magam, ha akkor sem kapom meg, ha jobb vagyok nála"
Könnyen elferdülhet az értékrendünk, ha nem figyelünk oda. Ezzel együtt önbizalmunk is könnyen sutba csúszhat, ha mindig csak azt látjuk, hogy ennek megint új kapcsolata van, az megint tengerparton nyaral, amaz megint wellnessezik, a negyedik 25 szál rózsát kapott a párjától, de közben nem vesszük észre saját életünkben a szépet, a boldogságot, az értéket!

Hogy ne csak a hátrányokról beszéljek, megemlítek néhány pozitívumot is:
-régen nem látott ismerősökről való informálódás: ugye milyen jó a régi szomszédot látni, hogy mi van vele?
-kapcsolat tartás azokkal, akikkel egyelőre más módja nincs.
-azonos érdeklődésű emberek egy csoportba tudnak kerülni könnyen, aztán még ismerkedhetnek is, miközben könnyen lehet, hogy amúgy soha nem is találkoztak volna.
-gyors információ-áramlás: hátránya egyben az előnye is. Mennyi elveszett-megkerült dologról tudunk. Egy pillanat alatt eljuthat egy eltűnt személy híre az ország másik végébe is.


Mint láthattuk, jó, és rossz oldala is van a közösségi médiának. Szerintem ha megvan a kellő intelligencia-szint, túl nagy kárt nem tehet bennünk. Azért csak óvatosan használjuk :)

Miért pont én?!

Annyiszor felteszem magamnak a kérdést, hogyha egy nálam "menőbbb" ember figyel fel rám, hogy "miért pont én?! Annyi szebb, jobb van, miért engem vett észre?"

Mint kiderült, nem érzem magam egy jelentékeny lénynek. Megvan a magam bája, értéke, de mégsem hiszem, hogy hiányoznék onnan, ahol nem vagyok ott. Néha láthatatlannak érzem magam, és jelentéktelennek. Persze ez a körülményektől függ, meg attól, hogyha bekerülök egy társaságba újként, akkor hogyan viszonyulnak hozzám. Vannak olyanok, akik észre sem vesznek, hiába próbálnék nyitni, esetleg beszélgetést kezdeményezni, mintha ott sem lennék, elfordulnak, vagy tovább állnak. Ez a viselkedés forma nagyban hozzájárul ahhoz, amilyen énképet sikerült kialakítani magamról, hiszen egész kicsi koromtól ilyenek vettek körül. Hiába próbáltam beilleszkedni akárhová, valahogy sosem vettek észre. 

Sok ilyen számomra fájdalmas megmozdulás után döntöttem el, hogy akkor inkább maradok láthatatlan, nem beszélek feleslegesen, csak akkor, ha kérdeznek. El is felejtettem, hogyan kell normálisan kommunikálni emberekkel, és mindig gombóc van a torkomban, ha ismeretlenek kérdeznek tőlem valamit. Az információs pultnál is, míg várakozok, elmondom magamban 4x legalább, hogy most mit is kellene mondanom, hogy ne érezzem magam tök hülyének. 

Nincs sok olyan, akinek elmondhatnám félelmek nélkül a gondolataimat, megmutathatnám igazi, sebezhető belsőmet. Pont azért, mert kicsiként a környezetem (és ide most ne értsük a szűk értelemben vett családot, mert ők mindig mindenben mellettem álltak) folyton bántott, kihasználta gyengeségem, azzal és ott csúfoltak, amivel és ahol csak lehetett...

Ezért lepődök meg azon, mikor -és most visszautalok az első mondatomra- olyan emberek nyitnak felém, akik igazi "menő" társaságban vannak. Felvetődik bennem a kérdés, hogy "TE LÁTSZ ENGEM?! Hogyan vettél észre? Mit akarsz tőlem, hiszen én nem vagyok menő.. mi nem egy súlycsoport vagyunk"

És őrült zavarba tudok jönni (habár felépítettem azt az image-ot, hogy engem nem lehet zavarba hozni), amikor kérdeznek, és nem elég az a válasz, amit már annyiszor begyakoroltam, mert nem biztos, hogy arra kíváncsi. 

Ritka dolog, ha nyit felém valaki. Ha egy ilyen társaságban valaki kedves velem, azt betudom annyinak, hogy azért csinálja, mert ez az illem. Bele sem merek gondolni, hogy esetleg tényleg nekem szól a kedvessége... Pedig kellenének az ilyen megerősítések. Kellene az, hogy az emberek, akik körülöttem vannak, éreztessék azt, hogy igenis fontos vagyok nekik, és hiányzom onnan, ahol nem vagyok. 

Természetesen ez, amit leírtam, nem éppen az első lépése kell, hogy legyen az újjáépítésnek, de nem baj, ha a magad erősítése, és elfogadása mellett kapod ezeket a bónuszokat. Sokkal gyorsabban, és hatékonyabban megy úgy a saját magunk elfogadása, szeretése, ha érezzük, hogy másoknak is fontosok vagyunk.

Újrakezdés - De hogyan?

Okéé, megvan, amit akarok, szabad vagyok, egyedül, tele új lehetőségekkel. Lehetőséggel arra, hogy új embereket ismerjek meg, új helyekre jussak el, ahol eddig még nem voltam...
Megmondom őszintén, mostanában csináltam olyan dolgokat, amin magam is meglepődtem, de élveztem, és nem bántam meg egyet sem. Magam köré gyűjtöttem egy csomó embert, azért, hogy ne legyek egyedül, ne érezzem magam magányosnak.
Azonban most olyan nincs, hogy a napom minden percében lefoglaljon valaki, ezért gyakran egyedül maradok magammal, kettesben (nem, nem vagyok tudathasadásos :) ) a gondolataimmal, a terveimmel, azzal a sok ajtóval, amit magam előtt látok, ám egyelőre még nincs bátorságom kopogtatni, hogy egyáltalán nyitva van-e, vagy bemehetek-e, és ha igen, mi vár rám ott.

Egy biztonságos környezetből szakítottam ki magam, bele az ismeretlenbe, a bizonytalanba, a "ki-tudja-mi-vár-rám"-ba. Szépen felrúgtam a komfortzónámat, és elkezdtem élni. Megadom a lehetőséget, hogy kihasználjanak, annak, hogy fájjon, de annak is, hogy valami csodálatos történjen velem. Erősnek érzem magam az esetleges csalódások feldolgozására, és készen állok, akármi vár Rám...
Így érzem most.

Nem volt ez ám mindig így. Ezalatt a rövid idő alatt is el kellett engednem embereket, hiszen nem akarok abba a hibába beleesni, ami elől elmenekültem. Nem akarok tapadókorongként viselkedni..
Újra meg kell tanulnom függetlennek lenni, nem ragaszkodni senkihez, amíg a másik nem igényli. Hiába nyújtanám a kezem akárkinek, ha nem akarja elkapni.
Eleinte fájt a felismerés, majd a félelem, aggódás, aztán átfordult haragba, most meg már az elfogadás stádiumában vagyok. Ha eszébe jutok valakinek, annak csak örülök, de már nem várom el, hogy mindenki a nap minden percében velem foglalkozzon.
Tudom, hogy attól, mert nem beszélünk minden nap, még ugyanolyan fontos vagyok embereknek, mint azelőtt, és ugyanúgy számíthatok rájuk, ha bajom van, de amit magammal kell lejátszanom, abban senki sem segíthet, csakis én..

Ilyen szempontból nem is olyan rossz, hogy nem lóg állandóan a nyakamon valaki.. tudok magammal lenni, hiszen elhanyagoltam magam. Ideje rendbe rakni a kis önbizalmamat, bátorságot gyűjteni a továbblépésre, az új megismerésére...

Kezdem ismét színesben látni a világot, és jóban lenni magammal. Azt hiszem, első lépésnek megteszi ez is.. :)