Egyetlen

Néha magam sem értem, hogy miért foglalkozom veled. Egyszer annyira hűvös, meg távoli vagy nekem, máskor meg megcsillantod a reményt, hogy van értelme időt szánni rád.

Ez a tegnapi nap az égiek játéka volt velem, velünk. Teljesen tükrözte mindkét végletet, amit az előbb írtam. Elbeszéltünk egymás mellett, aztán mégis sikerült összehozni egy (viszonylag) jó találkozót. Nem tudom azt sem, hogy azért találkoztál velem, mert "kierőszakoltam", vagy mert tényleg jól érzed magad velem.

Csodás szemeid vannak. Elvesztem bennük. Sokszor.

Sokan kérdezték az este folyamán, hogy a barátnőd vagyok-e, de mindig csak azt mondhattam, hogy nem. Őriztelek, vigyáztam rád. De csak a barátom vagy. Olyan barátom, akivel sosem hittem volna, hogy ennyire jóban leszek.

Meglepődtél, mikor mondtam neked, hogy ma nem is terveztem nálad aludni. Miért? Mondjuk én is meglepődtem, amikor mondtad, hogy nem is egy irányba megyünk.
Szeretem a gondolkodásmódodat, azt, hogy nem érezteted velem, hogy mennyivel fiatalabb vagyok, ahogy figyelsz rám.

Ugyanakkor önző módon utálom, ha nem foglalkozol velem. Ha nem írsz, nem kérdezel, nem vagy elérhető, lepattintasz, vagy csak egyszerűen "nincs kedved hozzám". Olyankor elfog az érzés, hogy miért epekedek utánad? Miért kellene neked egy nálad 11 évvel fiatalabb? Miért kellenék neked pont én?!

Messze vagyok attól, hogy szerelmesnek mondhassam magam, de egyetlen lettél nekem. Megszelidítettél, és nem tudom függetleníteni kellőképpen magam tőled. Őszintén szólva nem is akarom. Egyetlen lettél.