Mint kiderült, nem érzem magam egy jelentékeny lénynek. Megvan a magam bája, értéke, de mégsem hiszem, hogy hiányoznék onnan, ahol nem vagyok ott. Néha láthatatlannak érzem magam, és jelentéktelennek. Persze ez a körülményektől függ, meg attól, hogyha bekerülök egy társaságba újként, akkor hogyan viszonyulnak hozzám. Vannak olyanok, akik észre sem vesznek, hiába próbálnék nyitni, esetleg beszélgetést kezdeményezni, mintha ott sem lennék, elfordulnak, vagy tovább állnak. Ez a viselkedés forma nagyban hozzájárul ahhoz, amilyen énképet sikerült kialakítani magamról, hiszen egész kicsi koromtól ilyenek vettek körül. Hiába próbáltam beilleszkedni akárhová, valahogy sosem vettek észre.
Sok ilyen számomra fájdalmas megmozdulás után döntöttem el, hogy akkor inkább maradok láthatatlan, nem beszélek feleslegesen, csak akkor, ha kérdeznek. El is felejtettem, hogyan kell normálisan kommunikálni emberekkel, és mindig gombóc van a torkomban, ha ismeretlenek kérdeznek tőlem valamit. Az információs pultnál is, míg várakozok, elmondom magamban 4x legalább, hogy most mit is kellene mondanom, hogy ne érezzem magam tök hülyének.
Nincs sok olyan, akinek elmondhatnám félelmek nélkül a gondolataimat, megmutathatnám igazi, sebezhető belsőmet. Pont azért, mert kicsiként a környezetem (és ide most ne értsük a szűk értelemben vett családot, mert ők mindig mindenben mellettem álltak) folyton bántott, kihasználta gyengeségem, azzal és ott csúfoltak, amivel és ahol csak lehetett...
Ezért lepődök meg azon, mikor -és most visszautalok az első mondatomra- olyan emberek nyitnak felém, akik igazi "menő" társaságban vannak. Felvetődik bennem a kérdés, hogy "TE LÁTSZ ENGEM?! Hogyan vettél észre? Mit akarsz tőlem, hiszen én nem vagyok menő.. mi nem egy súlycsoport vagyunk"
És őrült zavarba tudok jönni (habár felépítettem azt az image-ot, hogy engem nem lehet zavarba hozni), amikor kérdeznek, és nem elég az a válasz, amit már annyiszor begyakoroltam, mert nem biztos, hogy arra kíváncsi.
Ritka dolog, ha nyit felém valaki. Ha egy ilyen társaságban valaki kedves velem, azt betudom annyinak, hogy azért csinálja, mert ez az illem. Bele sem merek gondolni, hogy esetleg tényleg nekem szól a kedvessége... Pedig kellenének az ilyen megerősítések. Kellene az, hogy az emberek, akik körülöttem vannak, éreztessék azt, hogy igenis fontos vagyok nekik, és hiányzom onnan, ahol nem vagyok.
Természetesen ez, amit leírtam, nem éppen az első lépése kell, hogy legyen az újjáépítésnek, de nem baj, ha a magad erősítése, és elfogadása mellett kapod ezeket a bónuszokat. Sokkal gyorsabban, és hatékonyabban megy úgy a saját magunk elfogadása, szeretése, ha érezzük, hogy másoknak is fontosok vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése