Felkészülni! Vigyázz! Jöjjön, aminek jönnie kell!

Ha valaminek be kell következnie, az ellen úgysem lehet semmit sem tenni, maximum késleltetni. Napokkal, vagy hónapokkal, de előbb-utóbb úgyis szembe kell nézni vele.

Így alakult most nálam is. Az utóbbi 1 hétben egyre jobban érzem, hogy most egyedül kell maradnom kicsit. Ténylegesen elkezdeni rendbe rakni magam, újra összebarátkozni azzal, aki vagyok, és a felbukkanó hibákat javítani.

Az utóbbi, nagyjából 2 hónapban mindenki mással foglalkoztam, csak magammal nem. Kellett valaki mindig, akihez ragaszkodom. Valahogy mindig sodort ilyet az utamba az élet. Aztán, mikor az utolsó lehetőséget is „kilőttem” (=rájöttem, hogy nem ez az, ami boldoggá tesz) nagyon üresnek éreztem magam a hirtelen jött változás miatt. Kaptam egy újabb valakit magam mellé, de már tudom, hogy nem halogathatom tovább ezt a dolgot. Muszáj félrevonulnom a világ elől, hogy magammal legyek egy kicsit. Hogy is várhatnám el, hogy mások törődjenek velem, ha én magam sem vagyok képes rá?! Kitől várom az odafigyelést, mikor magam számára én vagyok az utolsó? Nyilván nem akarok minden létező embert elmarni magam mellől megint, de úgy érzem, hogy nem fogok kétségbe esni, ha egy időre egyedül maradok. 

Mi az, ami miatt eljutottam idáig? Egy beszélgetés tegnapról. Olyasvalakivel, aki folyamatosan mellettem áll már december óta - a másik felemnek érzem. Felnyitotta a szemem, és rájöttem, hogy néha nagyon is hajlamos vagyok túlzásba vinni ezt a ragaszkodás dolgot. Még ha nekem nem is tűnik olyan vészesnek, képes vagyok olyan lenni, amitől magam is irtózom. Visszavonulok egy kicsit. Az lesz a legjobb

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek egy kicsit, de fel vagyok készülve arra, ami vár rám.