Néha annyira rám jön az az átkozott magányosság. Hiába vannak barátaim, akikre számíthatok mindig, minden körülmények között, akkor is… hiányzik egy társ. Akkor talán ezen a legutóbbi történeten is könnyebben túl tudnám tenni magam. Visszagondolva, eddig mindig úgy sikerült felejteni, hogy jött egy újabb, aki új reményeket adott, újra hitet öntött belém, hogy „na, majd most hátha sikerül”. Hiába mondom azt is, hogy már túl vagyok rajta, néha eszembe jut, hogy mennyire elbánt velem, és hogy igen csak padlóra küldött, még ha ezt a környezetem észre sem veszi. Most is elmondom: nem vagyok könnyen kapható. Jó, voltak nekem is mellé lövéseim, meg hibáim, de akkor sem kapott meg még soha senki. Soha nem akartam strigula lenni senki életében.
Megint visszatértem a vágyakozó álláspontban, és a probléma ott kezdődik, hogy megint csak álmodozásig jutok. Tudom, mert most olyan emberkét találtam meg megint, aki a magamfajtára rá sem néz.
Aki pedig elérhető lenne: talán pont a a kézzelfoghatósága taszít.
Iszonyatos
Aki pedig elérhető lenne: talán pont a a kézzelfoghatósága taszít.
Iszonyatos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése