Furcsa gondolat fogalmazódott meg bennem: mennyivel másabb egy ember viselkedése otthon, mint akkor, ha nem otthon van.
Saját példa: szombaton vízhólyagosra porszívóztam az ujjam (azt, hogy hogy sikerült ezt összehozni, ne kérdezzétek ) egész vasárnap nyígtam anyukámnak, hogy 'de fááj, de csinálj vele valamit Anyaa!" nagyjából így.
amióta viszont itt vagyunk a koliban, egy szavamat nem lehet ezzel kapcsolatban hallani (minden mással kapcsolatban persze igen), pedig majd' belepusztulok, úgy fáj a kis hólyagom. vagyis már nem is hólyag. kipukkadt. egy lyuk van konkrétan a középső ujjamon.
mennyivel másabb az, ha az ember olyanok között van, akik előtt nem kell megjátszania magát, mert feltétel nélkül szeretik. otthon nem számít az, hogy most mit fognak gondolni rólam, ha egy kicsit elgyengülök, mert ismerik minden pillanatomat. ők már láttak mindenhogy. kisgyerekként, sebekkel tarkítva, 17 évesként csöveken lógva, tétlenül feküdve a kórteremben. szóval előttük néha jó elgyengülni. és azt hiszem, hogy néha kell is. másképp nem tudnék erőt meríteni a mindennapokhoz, amikor erősnek kell lenni, mert nincs a közelben egy anyai ölelés, aminek köszönhetően minden bánat messze száll, minden gond megszűnik, minden félelem elillan.
a zord hétköznapokban ilyen nincs. csak telefonon kaphatok maximum egy virtuális ölelést.
igazából otthon sokkal könnyebben kijönnek a fájdalmas szavak, arckifejezések. Talán tényleg azért, mert otthon nem kell azt az álarcot hordani, amit azért épített ki az ember, hogy sebezhetetlennek tűnjön.
s hogy miért alakítanak ki álarcot magukon az emberek? már egész kicsiként belénk nevelődik ez. emlékszem, még általános iskolában mindenki kinevette azt az egy lányt, aki a leghisztisebb volt. történt bármi, ő elpityeredett. nem sokan szerették ellenben azokkal, akik olyanok voltak, mint a vas. semmi nem hatotta meg őket.
már mindenféle voltam. eleinte közömbös az ilyen szituációk iránt. nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam, sem a hétköznapokban, sem otthon.
aztán egy lelki törés mindezt megváltoztatta. sebezhetővé váltam. nem is akartam kordában tartani magam. megmutattam akkor az érzékeny lelket. mondanom sem kell, a várt hatást elértem. aztán most meg hosszú idő alatt kiépítettem egy vonzó képet magamról, ám azt, ami emögött a kép mögött rejtőzik, csak kevesen ismerik. akik megismerik vagy megijednek tőle, vagy nagyon megszeretik. hatalmas megtiszteltetés az, ha egy magát keménynek mutató ember megmutatja a sebezhető oldalát is.
Értékelni kell!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése