A zárkózott, és az ismerkedés 1. rész

Tudnánk jobb párosítást elképzelni, mint egy új társaság és egy zárkózott személy? Szerintem nem.

Habár a múltkor sikerült megállapítanom, hogy nem tartozom az introvertáltak közé, mégis közelebb állok hozzájuk, mint a "normális" emberekhez:
ha egy új társaságba bekerülök, ugyanolyan csendes szemlélődéssel kezdem, mint a legtöbben, azonban nálam ez tovább tart. Órákig el tudom játszani a csendes szemlélő szerepét anélkül, hogy bárkihez is hozzászólnék. Ha kérdeznek, válaszolok, de visszakérdezni már cikinek érzem (hiába tudom, hogy nem az), vagy csak egyszerűen elfelejtem.

Az utóbbi időben volt "szerencsém" új társaságba keveredni többször is. Elsőre igen mély vizet kaptam, nem is nagyon tudtam mit kezdeni magammal a kb 10-15 új arc között. 1-2 olyan volt, akit ismertem, velük nagyon jól elcseverésztem, de senki nem jött oda hozzám, és én sem mentem oda senki ismeretlenhez. Túl mély volt az a víz egy úszni tanulónak.
Legutóbb már ez az ismeretlen 10-15 fő lecsökkent 3-4 re. Szerencse, hogy volt ott olyan, akit ismertem, mert úgy még kínosabb lett volna ez az egész szituáció. Aztán szokásos csendes megfigyelés, zavart mosoly végig, ha kérdeztek, válaszoltam, és ami a legmeglepőbb volt számomra, hogy most képes voltam vissza is kérdezni. Éreztem, hogy nem (feltétlenül) kényszeresen nyitnak felém, és tényleg érdeklődnek. Így már nem is éreztem magam annyira idegennek, és kellemetlennek a társaságban. Ha nyitnak felém, akkor van kibe "kapaszkodni", kihez hozzászólni utána, és különösen tetszett, hogy mindenki nyitott volt. Így a közös társalgásokba is könnyebben belefolytam, végül a kezdeti nehézségek után már egyre jobban éreztem magam. Persze hamar látták, hogy furán érzem magam, és hogy könnyen zavarba is jövök, és ezt ki is használták rendesen, de még ez is jól esett.


Következtetés & néhány jó tanács:
* Ha zárkózott vagy, meg se próbálj egyszerre 10 emberrel ismerkedni.
* Legjobb, ha először csak valakit, ismersz: vele elkezdesz egy külön témáról beszélgetni, akkor tudni fogják, hogy nem vagy szerencsétlen, csak zárkózott. Amint a többiek is elkezdenek bekapcsolódni, úgy máris könnyebb lesz az egész helyzet.
* Amikor valaki kérdezi: eljössz-e velem mosdóba/cigizni/levegőre... IGEN-t kell mondani. Ha nem is cigizel/ nincs dolgod a mosdóban akkor is, mert így egy emberrel sokkal könnyebben megy az ismerkedés. Vedd nyitásnak, ha hívnak. Innen már könnyebb a helyzet, mert ha nem is kérdezünk semmit, ő fog. Végére egész jó kis beszélgetés is kialakulhat belőle, és máris van még egy ember, akibe "kapaszkodhatsz", hogy ne érezd magad egyedül a társaságon belül is.

És ami a legfontosabb: BÁTORSÁG

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - A közösségi média és én

Úgy érzem, itt az ideje végre egy VKP-posztnak, ugyanis az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam ezt a kedves kis kezdeményezést.

Újjáépülésem szempontjából is aktuális ez a mostani téma, hiszen nem mindig tesz jót az önbizalomnak mások boldog életének a kukkolása. 3 helyen vagyok fent, persze a Facebook az egyik, a Twitter, és Instagram.

Kezdem az Instagrammal, mert az csak telefonos alkalmazásban van letöltve (tudom, kb gépről is ugyanannyi lenne bepötyögni az url címet, meg bejelentkezni, de ez valahogy mégsem vált mindennapi életem szerves részévé). Vannak ugyan feltöltött képeim, de én nem szeretem fotózni se magamat, se azt, amit éppen eszek, vagy iszok. Számomra az ilyen képek vagy óriási szociális életről tanúskodnak, vagy arról, hogy az illetőnek feltűnési viszketegsége van, és miinden létező dolgot megoszt (hiszen tudjuk, ami nincs fent facebookon, vagy instagramon, az meg sem történt) Nálam az Insta használata kimerül a kukkolásban.

Twitterre azért regisztráltam, hogy könnyebben nyomon tudjam követni a Diósgyőr meccseinek online szöveges közvetítését. Meg persze regisztrációval kiélhetem a felfelé mutató ujj-nyomkodási hajlamaimat. Régebben osztogattam meg dolgokat ott is, de szerintem kinőttem én már ebből, hogy minden szart megosszak magamról.

Végül eljutottunk ahhoz a témához, ami miatt nagyon haragszom magamra és a mai világra. Ez pedig a Facebook. Néha megosztok vicces tudományos képeket, vagy sporttal kapcsolatos eseményeket, képeket, bejelentkezéseket, de semmi egyéb. Az egyetlen dolog, ami miatt egész álló nap fent vagyok, hogy akinek kellek, el tudjon érni. Annyira jó lenne függetleníteni magunkat ettől a személytelen kommunikációs formától, és konkurencia is akad bőven, de lássuk be... leghamarabb messengeren (=facebook chat) tudjuk elérni azt, akitől akarunk valamit.
És ez az a dolog, ami miatt az emberek többsége képes egész nap a gépe előtt ülni, vagy a telefonját nyomkodni, hogy állandóan rendelkezésre tudjon állni. Sokszor elgondolkodom, hogy mi lenne velem a 20-25 évvel ezelőtti világban, amikor nem volt ez, hogy egész nap a laptop előtt ültek az emberek. Nem volt az, hogy minden nap 10-15 órákat cseteltek a barátjukkal, barátnőjükkel, otthoniakkal... Mivel foglalnám le magam, ha nem lenne ilyen lehetőség? Mit kezdenék akkor magammal? Valószínűleg feltalálnám magam, egy jó könyvvel, vagy valami mással, de akkor is.. ez annyira elképzelhetetlen.

A közösségi média megjelenésével óriási információáradatba is kerülünk. Nagyon nehéz leszűrni, hogy milyen hír, vagy javaslat igaz, és ez a sok buta embernek bizony nem tesz jót. "Kedvencem" (csak, hogy szakmánál maradjak), a tiszafa-teás cikk volt, miszerint jó a köhögésre. Hajánál fogva húznám végig Debrecen és Miskolc között azt, aki ezt a cikket leírta, és ezzel óriási tévhitbe ringatott embereket. Ez csak egy példa, de mennyi ilyen hír kering az interneten, amit csak egy mozdulatba kerül megosztani ismerőseinkkel.
A mai fiatalok igényeire sem feltétlenül van jó hatással ez a helyzet. Annyira találók az olyan képek, amiken leírják, hogy a '90-es évek első felében született gyerekeknek milyen igényeik voltak, és a maiaknak milyenek vannak. Ezáltal, hogy mindenki mindent megoszt (pl a gazdag család gyereke a legújabb telefonokat kapja, vagy hangszórókat, vagy cipőket...) vannak olyanok, akiknek az önbizalmát ez bántja. Úgy állnak a dolgokhoz ezután, hogy "Persze... XY mindent megkap, de semmivel sem jobb tanuló, mint én, akkor én minek tegyem oda magam, ha akkor sem kapom meg, ha jobb vagyok nála"
Könnyen elferdülhet az értékrendünk, ha nem figyelünk oda. Ezzel együtt önbizalmunk is könnyen sutba csúszhat, ha mindig csak azt látjuk, hogy ennek megint új kapcsolata van, az megint tengerparton nyaral, amaz megint wellnessezik, a negyedik 25 szál rózsát kapott a párjától, de közben nem vesszük észre saját életünkben a szépet, a boldogságot, az értéket!

Hogy ne csak a hátrányokról beszéljek, megemlítek néhány pozitívumot is:
-régen nem látott ismerősökről való informálódás: ugye milyen jó a régi szomszédot látni, hogy mi van vele?
-kapcsolat tartás azokkal, akikkel egyelőre más módja nincs.
-azonos érdeklődésű emberek egy csoportba tudnak kerülni könnyen, aztán még ismerkedhetnek is, miközben könnyen lehet, hogy amúgy soha nem is találkoztak volna.
-gyors információ-áramlás: hátránya egyben az előnye is. Mennyi elveszett-megkerült dologról tudunk. Egy pillanat alatt eljuthat egy eltűnt személy híre az ország másik végébe is.


Mint láthattuk, jó, és rossz oldala is van a közösségi médiának. Szerintem ha megvan a kellő intelligencia-szint, túl nagy kárt nem tehet bennünk. Azért csak óvatosan használjuk :)

Miért pont én?!

Annyiszor felteszem magamnak a kérdést, hogyha egy nálam "menőbbb" ember figyel fel rám, hogy "miért pont én?! Annyi szebb, jobb van, miért engem vett észre?"

Mint kiderült, nem érzem magam egy jelentékeny lénynek. Megvan a magam bája, értéke, de mégsem hiszem, hogy hiányoznék onnan, ahol nem vagyok ott. Néha láthatatlannak érzem magam, és jelentéktelennek. Persze ez a körülményektől függ, meg attól, hogyha bekerülök egy társaságba újként, akkor hogyan viszonyulnak hozzám. Vannak olyanok, akik észre sem vesznek, hiába próbálnék nyitni, esetleg beszélgetést kezdeményezni, mintha ott sem lennék, elfordulnak, vagy tovább állnak. Ez a viselkedés forma nagyban hozzájárul ahhoz, amilyen énképet sikerült kialakítani magamról, hiszen egész kicsi koromtól ilyenek vettek körül. Hiába próbáltam beilleszkedni akárhová, valahogy sosem vettek észre. 

Sok ilyen számomra fájdalmas megmozdulás után döntöttem el, hogy akkor inkább maradok láthatatlan, nem beszélek feleslegesen, csak akkor, ha kérdeznek. El is felejtettem, hogyan kell normálisan kommunikálni emberekkel, és mindig gombóc van a torkomban, ha ismeretlenek kérdeznek tőlem valamit. Az információs pultnál is, míg várakozok, elmondom magamban 4x legalább, hogy most mit is kellene mondanom, hogy ne érezzem magam tök hülyének. 

Nincs sok olyan, akinek elmondhatnám félelmek nélkül a gondolataimat, megmutathatnám igazi, sebezhető belsőmet. Pont azért, mert kicsiként a környezetem (és ide most ne értsük a szűk értelemben vett családot, mert ők mindig mindenben mellettem álltak) folyton bántott, kihasználta gyengeségem, azzal és ott csúfoltak, amivel és ahol csak lehetett...

Ezért lepődök meg azon, mikor -és most visszautalok az első mondatomra- olyan emberek nyitnak felém, akik igazi "menő" társaságban vannak. Felvetődik bennem a kérdés, hogy "TE LÁTSZ ENGEM?! Hogyan vettél észre? Mit akarsz tőlem, hiszen én nem vagyok menő.. mi nem egy súlycsoport vagyunk"

És őrült zavarba tudok jönni (habár felépítettem azt az image-ot, hogy engem nem lehet zavarba hozni), amikor kérdeznek, és nem elég az a válasz, amit már annyiszor begyakoroltam, mert nem biztos, hogy arra kíváncsi. 

Ritka dolog, ha nyit felém valaki. Ha egy ilyen társaságban valaki kedves velem, azt betudom annyinak, hogy azért csinálja, mert ez az illem. Bele sem merek gondolni, hogy esetleg tényleg nekem szól a kedvessége... Pedig kellenének az ilyen megerősítések. Kellene az, hogy az emberek, akik körülöttem vannak, éreztessék azt, hogy igenis fontos vagyok nekik, és hiányzom onnan, ahol nem vagyok. 

Természetesen ez, amit leírtam, nem éppen az első lépése kell, hogy legyen az újjáépítésnek, de nem baj, ha a magad erősítése, és elfogadása mellett kapod ezeket a bónuszokat. Sokkal gyorsabban, és hatékonyabban megy úgy a saját magunk elfogadása, szeretése, ha érezzük, hogy másoknak is fontosok vagyunk.

Újrakezdés - De hogyan?

Okéé, megvan, amit akarok, szabad vagyok, egyedül, tele új lehetőségekkel. Lehetőséggel arra, hogy új embereket ismerjek meg, új helyekre jussak el, ahol eddig még nem voltam...
Megmondom őszintén, mostanában csináltam olyan dolgokat, amin magam is meglepődtem, de élveztem, és nem bántam meg egyet sem. Magam köré gyűjtöttem egy csomó embert, azért, hogy ne legyek egyedül, ne érezzem magam magányosnak.
Azonban most olyan nincs, hogy a napom minden percében lefoglaljon valaki, ezért gyakran egyedül maradok magammal, kettesben (nem, nem vagyok tudathasadásos :) ) a gondolataimmal, a terveimmel, azzal a sok ajtóval, amit magam előtt látok, ám egyelőre még nincs bátorságom kopogtatni, hogy egyáltalán nyitva van-e, vagy bemehetek-e, és ha igen, mi vár rám ott.

Egy biztonságos környezetből szakítottam ki magam, bele az ismeretlenbe, a bizonytalanba, a "ki-tudja-mi-vár-rám"-ba. Szépen felrúgtam a komfortzónámat, és elkezdtem élni. Megadom a lehetőséget, hogy kihasználjanak, annak, hogy fájjon, de annak is, hogy valami csodálatos történjen velem. Erősnek érzem magam az esetleges csalódások feldolgozására, és készen állok, akármi vár Rám...
Így érzem most.

Nem volt ez ám mindig így. Ezalatt a rövid idő alatt is el kellett engednem embereket, hiszen nem akarok abba a hibába beleesni, ami elől elmenekültem. Nem akarok tapadókorongként viselkedni..
Újra meg kell tanulnom függetlennek lenni, nem ragaszkodni senkihez, amíg a másik nem igényli. Hiába nyújtanám a kezem akárkinek, ha nem akarja elkapni.
Eleinte fájt a felismerés, majd a félelem, aggódás, aztán átfordult haragba, most meg már az elfogadás stádiumában vagyok. Ha eszébe jutok valakinek, annak csak örülök, de már nem várom el, hogy mindenki a nap minden percében velem foglalkozzon.
Tudom, hogy attól, mert nem beszélünk minden nap, még ugyanolyan fontos vagyok embereknek, mint azelőtt, és ugyanúgy számíthatok rájuk, ha bajom van, de amit magammal kell lejátszanom, abban senki sem segíthet, csakis én..

Ilyen szempontból nem is olyan rossz, hogy nem lóg állandóan a nyakamon valaki.. tudok magammal lenni, hiszen elhanyagoltam magam. Ideje rendbe rakni a kis önbizalmamat, bátorságot gyűjteni a továbblépésre, az új megismerésére...

Kezdem ismét színesben látni a világot, és jóban lenni magammal. Azt hiszem, első lépésnek megteszi ez is.. :)

Helyzetjelentés # 2016. március. Helyrejöttem

Annyi minden történt mostanában, hogy nem is tudom, hol kellene kezdenem az írást...
Több, mint egy hónapja nem írtam már ide, a másik blogon mutattam ugyan életjelet, de ott se sokat, és nem is sűrűn.

Megpróbálom hát összefoglalni gyorsan, hogy mik történtek velem:
× rá kell jönnöm, hogy a nagy célkitűzésemből a jelek szerint nem lesz semmi.. Egyedül semmi sem poén, és habár most nem érzem már magam annyira magányosnak, mint ezelőtt egy hónappal, mégsem tudnék olyan neveket mondani/ írni, aki be merné ezt vállalni velem.

× már nem vagyok annyira egyedül, mint arról legutóbb panaszkodtam. Ügyesen elintéztem, hogy a szurkoló-közösség visszafogadott, és szívesen látnak & beszélnek velem. Találtam új barátokat is a régiek mellett, úgyhogy ezzel azt hiszem, léptem előre kettőt a nulláról.

*Nulláról, merthogy fontos emberek mára már csak szép emlékké váltak az életemben. Szakítottam.Egy barátsággal is (itt igazából engem dobtak, amit meg is tudok érteni, de valahogy nem éreztem azt az óriási űrt, amit egy barát elvesztésekor kellene). Nem is tudom, miért, de képtelen vagyok lányokkal hosszú ideig tartó barátságokat fenntartani. Mindig jön valami, ami elrontja az egészet: egy kis irigység, féltékenység, hogy a másiknak sokkal jobb(nak tűnő) élete van, vagy ő sokkal szebb, sokkal boldogabb, és egy idő után már eljutok olyan szintre, hogy az önértékelési problémám miatt nem foglalkozok vele. Akkor már nem tudok együtt örülni vele, mert neki jobb, én meg úgy érzem, hogy nem haladok egyről a kettőre. A saját panaszaim mellett az ő gondjai - habár lehet, hogy még nagyobb gondok- mondvacsinált butaságnak tűnnek. Sokkal élvezetesebb a saját magam által kreált trutyiban fürdőzni, topogni egy helyben, sajnáltatni magam, minthogy erőt vegyek magamon, és újra nyissak felé. Meg is értem, hogy megunta. Én is meguntam volna már magam, csak ugye azt már nem lehetne visszacsinálni se :)

× a fiúkkal viszont ez is teljesen másmilyen. Mivel nem azonos az értékrendünk, nem is tudunk versenyezni egymással. Nem gáz, ha ő "szebb", boldogabb, kiegyensúlyozottabb. Nem is értem ezt a felfogást, pedig ez a sajátom. Ezért szeretem a mostani helyzetet, hogy körülvesznek, és királylánynak, szépnek, menőnek érzem magam közöttük, ahogy befogadtak.

× ehhez viszont kellett az is, hogy a másfél éves kapcsolatomnak búcsút intsek. November elején még arról áradoztam, hogy a mi kapcsolatunk lehetne a magyarázó ábra a mintakapcsolat fogalom mellett. Viszont, ahogy az lenni szokott, szerintem 3 nap sem kellett neki, és jöttek a problémák, amiket ugyanúgy akartunk megoldani, mint azelőtt: a szőnyeg alá seperni. Csakhogy a végére felbuktunk benne. Nem tetszett neki, hogy hiányoztak a régi barátaim, a féltékenységével az őrületbe kergetett, és azzal is, hogy annyira óvni, védelmezni akart, hogy tapadásnak éreztem. Tuudom, azért a társam, hogy óvjon, védelmezzen, de az amúgy is romokban heverő önbizalmamnak nem tett jót, hogy úgy kezelt, mint egy hímes tojást. Azoktól a hibáktól senki nem tud megóvni, amiket el kell követnem. Igazán ez vezetett arra, hogy egyre jobban elkezdtem a szabadságom után vágyakozni, és mivel nem láttam esélyt arra, hogy mellette megkapom, dobbantottam. Fájdalmas döntés volt, és sokáig rágódtam rajta, nagyjából 3 hónapot, a végére testileg is kijöttek a felzaklatottságomból fakadó tünetek amiatt, mert már nem éreztem jól magam: minden ujjam begyulladt, kipattogtam, mint a popcorn, állandó álmosság, zaklatottság, nyugtalanság, depresszió, halálvágy... ilyenek. Lépnem kellett. Nem volt más választásom.

× azóta rendbe jött a kezem, a Tiszára nem úgy tekintek, mint életem utolsó állomására, hanem mint a kedvenc folyómra, és sokkal kevesebb alvás után is sokkal kipihentebb vagyok. Azt is mondják, hogy kisimult az arcom, és sugárzok. Néhány kiló is feljött, aminek megint csak örülök.
Egyedül az bántott, hogy ő szenved, de mára a "kedves üzeneteivel" elérte, hogy már nem érdekel. Ha nem akar helyrejönni, megnyílni a környezetének, aki segíthet neki, akkor én nem tudok mit tenni. Sajnálom, de már nem az én gondom.

×és persze élvezem a káoszt, amit magam köré teremtettem. Eddig olyan sima, tervszerű volt minden, most ez a kis felfordulás, a lehető legjobb :)

× ebben a hónapban annyit utazok, mint máskor három hónap alatt. Mama szülinapi buliján voltam otthon, 'csakúgy' hazamentem hét közepén, találkozni baráttal mentem haza hét közepén, meccs miatt mentem haza hét közepén.. Tökre élvezem ezt az egészet. És a legjobb: nem érzem magam élőhalottnak.

× azután sem, hogy túlestem életem első 2 hosszú buliján. Ráadásul egymás utáni éjszakákon. 48 óra alatt sikerült kemény 7 órát aludni, ami amúgy nem megszokott nálam, mert egyszerűen több az alvásigényem :)

Hirtelen, nagy vonalakban ennyi, amit le tudtam írni.
Igyekszem gyakrabban életjelet adni magamról főleg most, hogy rendeztem a dolgaim, és újra a káosz felett uralkodok :)

Gyors helyzetjelentés újrakezdésről, és a fény megcsillanásáról

Sajnos közel sem boldog percekről számolhatok be, mint más sikerblogok szerzői

Mostanában, mielőtt írnék, mindig eszembe jut: "ugyan ki a francot érdekel a mondani valóm". Aztán éppen ezért el is maradoznak a bejegyzések, viszont kezdek rájönni, hogy nem is más miatt kezdtem el írni, hanem csak és kizárólag azért, hogy könnyítsek magamon, vagy éppen megörökítsem boldog pillanataimat.

Van olyan is, hogy meg van ugyan nyitva az ablak, érzem, hogy: "na most kellene írni", aztán mégsem lesz belőle semmi, mert érdekesebbnek tartom az önsanyargatós sajnálatomat, mint azt, hogy tegyek is valamit magamért. Könnyebb azt hajtogatni, hogy "unatkozom, unatkozom" ,  mint tenni ellene.

Most viszont mesélek kicsit, hogy mivel töltöm az időmet:
Régen írtam, akkor is a színezésről. Az a hobbim megmaradt, bár most az okos fejemmel otthon hagytam minden kelléket, szóval maradnak a facebookos logikai játékok. Emellett persze blogokat is olvasok, leginkább történeteket, csakis romantikusakat, és befejezetteket. Nem szeretek várni új részre :)

A magánnyal ugyanúgy állok: próbálkozok, többnyire szerencsétlenül, de nem adom fel. Egyszer az egyik ajtó úgyis kinyílik. Barátokra lenne szükségem, meg egy olyan társaságra, akikkel el lehet menni ide-oda, és nem csak az állandó punnyadás megy.

Egyes kapcsolatok tönkre mennek, egyesek pedig kezdenek újjáéledni egy kisebb szünet után.
Amik tönkremennek valószínűleg azért, mert nem bírják el az adott személyek a megnövekedett igényemet irányukba. Megesik az ilyen, nem is hibáztatom. Én sem szeretem, ha valaki pióca-mód rám telepszik. Néha sajnos hajlamos vagyok beleesni egy ilyen hibába.
Az újjá éledőeket pedig annak köszönhetem, hogy képes vagyok felülemelkedni a múlt sérelmein, és újra nyitni a másik felé.
Persze ez is kétoldalú dolog, mert nem csak nekem kell túl lépni dolgokon, hanem annak is, akit én bántottam meg, vagy éppen nem kerestem a társaságát ilyen-olyan okok miatt.
Azt hiszem, hogy kellő érzelmi intelligencia mellett ez megoldható.
(Ugyanitt kellően magas érzelmi intelligencia-szinttel rendelkező embereket keresek!!!)

Új hóbort

Már megszoktam, hogy hozzám minden később ér el, mint a legnagyobb divat. Így van ez a zenékkel is, meg a hobbikkal is :)
nagyjából 1, vagy 2 éve jött divatba a felnőtteknek való színező könyvek árusítása. Na, ez hozzám szülinapom előtt ért el.
Már decemberben kitaláltam, hogy Fanni egy színezőt kap tőlem ajándékba, hogy az unalmas estéken legyen mivel elfoglalnia magát. A slusszpoén az volt, amikor január végén anya behívott magához, hogy ő most online akar könyveket rendelni, mert akciók vannak, és van néhány, amit amúgy is szeretett volna már régen. Nagyjából lementem hídba, mikor mutatta, hogy rendel nekem egy ilyen könyvet. Vele egyébként olyan szépen működik a telepátia közöttünk, hogy gyakran befejezzük egymás mondatait, van, hogy másodpercre pontosan ugyanakkor kezdjük el mondani ugyanazt a random dolgot, ami éppen eszünkbe jut. És most még ez is itt van.
Szóval színezek.

Tényleg igaz, amiket a könyvek hátulján lévő promószövegekben leírnak, hogy megnyugtat, meg ellazít, meg segít a stresszkezelésben, és olyan büszke tudok lenni magamra, hogy milyen szépet színeztem (bár vonalon belül maradni még most sem mindig sikerül...)
Tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek, akinek megvan az a képessége, mint nekem is, hogy pillanatok alatt felidegesíti magát akármin, vagy olyan sok szabadideje van, hogy gyakran unatkozik. Nagyon jó kis elfoglaltság, és a kreativitást sem hagyja punnyadni.
Az is sokat jár az eszembe, hogyha vajon megmutatnám egy pszichológusnak, mit szűrne le a színhasználatomból?! Tanulságos lehetne